Jókisnap II.

Elhatároztam, bringázok egy jót, mert miért ne, mert végül is idén 10-nél is kevesebbszer ültem bringán, párszor Olaszországban voltam, meg egyszer, mikor Carmennel Öttömösön tekertünk.

No. Hát akkor kell ehhez egy bicikli, nem volt nehéz megtalálni az én csodálatos Apache márkájú kerékpáromat, ami igencsak lestrapált állapotban volt. Egyrészt csomó helyen lepattogzott róla a festék, de nem ez az egyetlen gondja, hanem le volt plö eresztve a kereke. Először pumpát se találtam, de aztán egy kompresszort előkerítettem és megoldottam a problémát. Másodszorra láttam, hogy tök rozsdás a lánc, beolajoztam, ok. Aztán vettem észre, hogy amúgy is furmányosan áll a lánc, úgyhogy azt is megcsináltam, helyreraktam. Ekkor már úgy néztem ki, mint valami gépész, de ezután még beállítottam az első féket, meg az ülést is.

Ezután ebédeltem, ekkor már fél négy volt, és utána indulhattam el.

A trianoni emlékműhöz akartam kitekerni, ami a Csatári-dűlőn van. Azt hiszem, még az is ahhoz tartozik, de lehet, az már a Nyúl-domb, tökmindegy. Szóval Babsziék felől mentem, az a távolabbi út, betekerni a város közepéig, aztán végig hegynek fel.

Nem viccelek, Pécel határában meg akartam halni. A szívem ki akart ugrani, a tüdőm is ki akart esni, én meg szidtam magam, hogy én hülye, először nem is ide akartam jönni, hanem a Naplás-tóhoz Pestre, ezt csak bemelegítő túrának szántam. Ja, mert régen mindig bírtam ezt a "kis" emelkedőt. És ekkor jöttem rá, hogy bizony jól le vagyok pukkanva, még 7 évvel ezelőtti önmagamhoz is. Itt megemlíteném a túrafelszerelést. Soha nem indulok el, és tényleg soha, a kesztyűm nélkül, az a legfontosabb tartozék. Azt is elő kellett keresni. Soha nem megyek szandálban, vagy papucsban, úgyhogy a bordó tornacsukámban mentem. Aztán szereznem kellett még egy baseball-sapkát. Így indultam el. Ja, meg vittem az mp3-lejátszóm, mert zene nélkül se megyek SOHA.

Hát így állunk, gondoltam, ennyire lúzer vagyok, itt fogok meghalni, megérdemlem. De továbbmentem, mondom nem vagyok én hülye, megcsinálom. Eszembejutott Mesi is, hogy ő meg Bécsben van, hogy akarok én hozzá eltekerni (mármint nem Bécsig, csak most épp a mai nap ott van:)), ha még idáig se bírok eltekerni. Úgyhogy kicsit gyalogoltam, majd felültem. Fájt az oldalam, de túl voltam a mélyponton, és ezután már bagatell volt feljutni az emlékműhöz. Megadtam a tiszteletet, levettem a sapim, majd betekertem. Mentem egy kört, pihentem kicsit, ittam, mert kulacsot is vittem, meg vizet, aztán vissza.

Gondoltam beugrok Babszihoz.
Ezer éve nem jártam az utcájukban, alig ismertem meg a környéket, de a házuk maradt a régi. Becsöngettem, kijött. Régi nagy haverom, annyit lógtunk együtt, hogy el se lehet mondani. Gondoltuk elmegyünk a boltba cigit venni neki, majd azt zárva találtuk, úgyhogy én mentem be a pályára bagóért, mert ő nem mehetett be, mert 6000-rel tartozik. Na ja, vannak dolgok, amik nem változnak. Például, hogy régen a bolt elől a dekkeket szedegette fel, és azokat szívta el.

Lementünk, néztünk egy kutat, vételeztem vizet.
Babszi hülyének nézett, hogy ilyen túrára megyek csak úgy, meg mondta is, hogy jól szét vagyok esve, hát ja. Semmit nem csináltam egész nyáron.

Mondta, hogy van még náluk kis Vilmoskörte, mondtam megiszom.

Visszamentünk hozzájuk, ugyanolyan a kecójuk, mint régen. Állati koponyák a falon (apja vadász), meg ugyanaz a jól ismert zöld szőnyeg, meg a jól ismert házszag. Mondtam, hogy nem változnak a dolgok.

Ittam pár kortyot, jólesett. Kizabáltam a hűtőből a tiramisut. Babszi olyan haver, hogy náluk nincsenek udvariassági rendszabályok, odamegyek, és otthon érzem magam.

Beszéltünk a pókerről is, igazából vele most csak arról lehet, meg az előző barátnőiről, aztán eljöttem. Visszafele se volt szép, de túléltem.

Vissza akarok szokni a bringára.