kritikák

Egy ideje minden kritikát elolvasok kedvenc zenekaraimról. Tökéletes dolog arra, hogy az embernek felkúrják az agyát.

Opeth – Still Life

(1999) Peaceville Records

Az Opeth-mánia hanyatlófélben van. Lehet, hogy ez csak látszat, ami a következő lemezig tart, de nekem úgy tűnik, sokaknak elege lett a bandát körülvevő légkörből, a végtelenül ostoba és tudtukon kívül végtelenül arrogáns rajongók hadából, a banda szintén tudva-tudatlanul arrogáns megnyilatkozásaiból, stb.. A helyzet viszont az, hogy igazából ezek csak tünetek, és az Opeth-et nem ezek miatt kell nemszeretni. Igen: kell, muszáj, ez a kérdés egyáltalán nem szubjektív, nem az ízlés reszortja, ez létkérdés, a metal zene jövője múlik rajta. Fiatal, kevésbé irritáló bandák tűnnek fel nyilvánvaló Opeth-hatásokkal, és a kritikusok, zenehallgatók sznobságukat felfedve bedőlnek nekik, mert az Opeth-tel szembeni ellenszenvük csak puszta ressentiment volt a tömegek kedvencével szemben. Így hát, hiába fekszik a földön, vegyük elő még egyszer ezt a sokat köpködött zenekart, és egyszer és mindenkorra lássuk meg a hazugságot, amely minden egyes daluk minden egyes akkordjában ott van.



A sok cikkünkben szereplő „igényes” kifejezés, melyet szitokszóként is használunk, kulcsfontosságú a megértésben. Nem akarok belemenni a szociológiai magyarázatába annak, hogy a nem éppen méregerős kulturális hátterükről híres rock- és metalrajongók számára miért fontos, hogy magukat a kultúra védelmezőiként, a tömegtársadalommal szembeni utolsó lázadókként láthassák, ez a tényállás, ezt axiómaként elfogadhatjuk. A kultúra védelmezőinek természetesen nem csak kedvenc műfajuk védelme a fontos, hanem a többi, általuk ismert és szerintük a kultúra magas fokát képviselő - tehát igényes - műfaj védelme is, legyen szó a komolyzenéről, vagy a népzenéről, de egyáltalán mindenről, ami nem annak a szerintük egybefüggő szennynek a része, amit ők popzenének gondolnak. Ennek jegyében - az igényesség égisze alatt - soha képzelni nem mert, égi büntetésért kiáltó és méretében is elképesztő giccsáradat forrása lett a metal zene. A jelenségnek olyan brutálisan jó példái vannak, mint az ostoba - és ráadásul másoktól lopott - zakatolásokra gregorián jellegű – és ráadásul másoktól lopott – Opethkórusokat építő Therion; a hasonlóan kreatív zenei alapokra magát klasszis dívának képzelő, másodosztályú operaénekesnő orgánumát helyező, bárgyú Nightwish. Hogy csak a két legismertebb és legdurvább esetet említsük. Az Opeth igényessége nem ilyen látványosan hamis, sőt, végül is ki lehetne mondani, tényleg, dőltbetű és idézőjel nélkül igaz rá a jelző.

Vegyük az akusztikus gitáros részeket, az Opeth zenéjének egyik markáns, központi elemét: magát a hangszert nem az Opeth fedezte fel, ahogy azt sem, hogy a metalban is hasznát lehet venni. Mindig is része volt a műfajnak, ha elővesszük a Black Sabbath 1971-es Master of Reality albumát, akkor meggyőződhetünk erről, az Orchid című dal pedig jó tippet ad arra, hogy miről is lett elnevezve az Opeth bemutatkozó lemeze. De ez egyben tévútra is vihet minket, szögezzük le, hogy az Opeth ténylegesen forradalmi, rocktörténeti jelentőségű, és ennek oka van. Ha megnézzük mások hogyan alkalmazták ezt a hangszert, feltűnő a különbség. Példának vegyük ide a honfi-, kor- és műfajtárs In Flames Moonshield című slágerét: az akusztikus gitár tartalmaz egy kevés népies és reneszánsz ízt is, végül is mégsem több mint szabványakkordok sorozata metal hangszereléssel. A Metallica is sima szabványakkordokkal dolgozott akusztikus és félakusztikus dalaiban, az ő zsenialitásuk sem a dolgok újraértelmezéséből, hanem a mesteri alkalmazásból eredt. Nem úgy az Opeth-nél. Náluk nincsen sem reneszánsz ujjgyakorlat, sem olcsó népies dallam. De öncélú villogás és értelmetlen feszítés sincs. Az Opeth akár akusztikus gitáron, akár torzított gitáron zenél, mindig érdekes hangzatokkal dolgozik, igazán bátran kihasználja a hangszer és a zeneelmélet adta lehetőségeket, nincs egy alapakkord sem módosított hangok nélkül, mindig van valami, amitől izgalmas, amitől szellemes az adott rész. Csak és kizárólag szellemes részek vannak. Ezeket pedig egyszer sem hagyják foszladozóban, nem ismételnek semmit túl a nyers izgalom határán. Ebből egyfajta kódot is csináltak: azt hiszik, felfedezték a jó zene, a művészet szérumát.

A bökkenő csak az, hogy az egész mögött már nincs semmi az égvilágon. Egy cseppet sem olcsó, de ipari mennyiségben alkalmazható dalszerzési metódusról szól a zene, tehát saját magáról, és nem marad semmi sem, ami valamilyen hangulatot válthatna ki, semmi, ami a zenén túlra utalhatna befejezetlenségével, kérdő módjával. Ez az Opeth hazugsága. A művészet varázsát, a nehézségét és az alkotással való szenvedés kínját egyébként sem lehet kijátszani. A művészethez nem tudás, hanem érzék kell. A tudás új lehetőségeket nyit fel az érzékkel rendelkezők számára, de el is terelheti az érzék figyelmét a lényegről, és saját magát állíthatja a középpontba. Az alkotónak rá kell ébrednie dolgokra, nem elég gyúrnia magát, mint egy testépítőnek.

A Still Life album fordulópont volt az Opeth életében: a My Arms, Your Hearse–zel (1998) megtalálták a fent leírt "kódot", aminek Still Life lett a tökéletesen kivitelezett felhasználása, és a gyártási folyamaton azóta sem változtattak (az, hogy egyszer megcsinálták mindezt a torzított gitárok mellőzésével, az nem jelent lényegi különbséget). Első két lemezük még - főleg a dalok szerkezetében - viszonylag non-konformista volt. Ebbe a megállapításba biztosan sokan belekötnének, hiszen továbbra is hatalmas terjedelmű eposzokat írnak elsősorban, csakúgy, mint akkor, de a befejezettségre, elvarratlan szál-mentességre való igyekvés ott még csak az egyes témákba férkőzött be, a dalok felépítésébe nem. Kevésbé kiszámíthatóan volt kiszámíthatatlan a törések időzítése és a lágy és kemény részek kontraszthatásával való játék; volt egyfajta sodrása, hullámzása a témák váltakozásának, még akkor is, ha ez nem mindenhol sült el ideálisan. A Still Life viszont tulajdonképpen tökéletes album, nincs mibe belekötni. Minden a helyén van: a sztori, a borító mind-mind sejtelmes, és képessé teszi az érdekes és izgalmas zenét arra, hogy az ember beleképzelje azt, ami eredendően nincs benne: a művészi többletet, ami a zene karizmája. Újra és újra meg kellett ismételniük ahhoz, hogy gyanús legyen, és hogy kiderüljön: egy minden korábbinál magasabb szinten elkövetett becsapásról van szó.
pl.

Opeth - Still Life

Azt hiszem, az igazi művészet szelleme - igen, ez a szó túl sokat szerepel a cikkben, de az, hogy "az igazán jó zene szelleme", eléggé nevetséges volna, így maradjon inkább pátosz - képtelen a növekedésre, a terjeszkedésre. Ha valaki ki akarja nyújtani, növelni akarja a méretét, akkor az válaszul becsapja az illetőt, és észrevétlenül kicsúszik a kezei közül. Aki viszont képes alázattal bánni vele, az elérheti a dicsőséget, de azt annak sem szabad elfelednie, hogy olyan, mint önkifejezés nem létezik, (illetve igen, de az értéktelen) és érdeme csupán annyi, hogy egy tőle nagymértékben független dolgot kézzelfoghatóvá tett.

A lemez – először és utoljára a magazin történetében – nem kerül pontozásra.
Kötelező. Kötelező lecke.


Már ne haragudjon a világ de ez mi a faszról ugat(ott annó)? '99 óta az Opeth több albumot még kiadott, szerintem még jobbakat is, mint a still life; nem hanyatlik sem az opeth sem a mánia.
Másrészt több zenekart szemérmetlenül lefikáz félmondatokban, aztán elkezd valami zenei átverésről zavarosan hablatyolni, ez kinek képzeli magát? Meg kinek az összes kibaszott kritikus?
Ha Slash csinál egy szólóalbumot, az a baj, hogy Axl nem énekel rajta, sőt ez mindig baj, akármilyen ember énekel neki, fikázzák a Velvet Revolvert, a Snakepitet, mindent.
Fikázzák az új Stone Sour albumot, csak az új Slipknotot nem, ami meg szerintem a leggyengébb kábé.
Hát ennyi.