szépújvilág

Nézve a reklámokat az jutott eszembe, hogy szépújvilágosodunk. A reklámok, akár jelszavak, már kisgyerekkorunk óta eszik az agyunkba magukat, sokszor észrevétlenül. Plö veszek egy olyan mosóport, tudod, amelyikben a pécsiildikó bemászott a ruhába. Akár így is belénk vésődhet valami (saját magamból kiindulva) és lehet nem tudom hogy hívják az adott valamit, de emlékszem rá, azt fogom keresni legközelebb, nekem kell az, nekem Az kell.
Vagy vegyük a robituszint. Anyu, ha köhög valaki, mit mondunk? -kérdezi (ha nem is pont így)az ártatlan szőke kislány, ki tudja mennyi lóvéért, az anyja jól begyakorolva készen is van a válasszal: Robituszin. Hol vannak már a jól ismert fojtsd meg Isten, ne kínozd-os idők?

Ha a tévé fogja nevelni a gyereket, mindennek vége. Epszilon lesz belőle.


Más témára térve: megfojtanám azt, aki a csokimikulást nem kakaóból csinálja, hanem tejmasszából. Komolyan. Egye, aki csinálta.


És zene. Tominak küldtem pár napja (talán kettő, talán nem) egy lájnárdszkájnárd számot jútubon, és rájöttem, mennyire szeretem életem ezen szakaszában azt a fajta zenét; a régi jó klasszikus rokkot. Aztán küldött egy klipet, egy eddig általam nem annyira kedvelt bandától (jobbanmondva koncertfelvétel volt a') és aztán elkezdtem azt is hallgatni. Ac/dc-t. Azt mindjárt be is szúrok.
Továbbá egyetértettünk abban, hogy a gázenrózsi apetite for destruction c. albuma kötelező tananyag. Mert az az.



Amúgy meg fáj a bölcsességfogam, jön kifele. Nyasgem.